Wednesday, April 13, 2011

Egy könyv csak a szerelemről?

Eredeti környezetben ITT jelent meg, de úgy gondoltam, itt is megosztom, mivelhogy nagyon büszke vagyok rá :)

A dél-amerikai írókat valahogy az orosz realistákhoz tudnám hasonlítani. Nincsenek illúzióik, naiv ábrándjaik, ott élnek (vagy éltek) abban a végtelen hőségtől és nyomortól elaszott területeken, tisztában vannak azzal, hogy a szélsőséges körülmények mi mindent ki tudnak hozni az egyszerű emberből. Na nem mintha olyan rengeteg sok dél-amerikai íróval találkoztam volna már, eddig csak Gabriel García Márquezhez és Mario Vargas Llosához volt szerencsém. Jelen írásban az előbbire szeretnék kitérni.



Márquez regényeiben mindig fontos szerepet játszik a város. Önálló életet él, már szinte saját személyiséggel rendelkezik. A kolumbiai író Városa egy valaha aranykorát élő lény, amely azonban a történet idején megállíthatatlan hanyatlásban van. Sajnálatra méltó entitás, amely nemtörődöm lakosai által a szánalmas és elkerülhetetlen – morális és fizikai – pusztulás útjára lépett.
Nincs ez másként a Szerelem a kolera idején című, 1985-ben megírt regényében sem, amely úgy szól az örök és mindent maga alá rendelő szerelemről, hogy közben ironikusan meg is kérdőjelezi azt. A könyv középpontjában három szereplő áll – egy orvos, Juvenal Urbinó doktor, felesége, a mindenkit elbűvölő Fermina Dazá, valamint a törvénytelenül született, de önmagát az elitbe felküzdő Florentino Ariza. Ahogy már sejteni lehet, szerelmi háromszöggel állunk szemben. A már-már szánalmasan romantikus Florentino fiatalkorában beleszeret az elérhetetlen Ferminába, aki végül az orvost választja élete párjául, leélve vele, ha nem is kitörően boldog, de elviselhetően örömteli élete nagy részét. Florentino természetesen egész életét arra áldozza, hogy valamiképpen a nő közelébe, illetve szívébe férkőzhessen, türelmesen kivárva a köztiszteletnek örvendő Urbinó doktor öregkori halálát.
Idáig akár egy Romantica tévés szappanoperába is beillene a történet, Márquez azonban olyan mesterien csavarja mondatait és magát a történetet, hogy az messzemenően túllép a csöpögős sztorik kavalkádján. Kitér és visszaugrik, mellékszálakat mutat be, amelyeknek főszereplői a legfurább, néhol a perverzitás határát súroló, máshol egyszerűen nevettető alakok, a múltat kutatja, a végtelenné váló történet mesélése közben pedig itt-ott belesző egy-egy mondatot, amelytől a feje tetejére áll a világ.
A szexualitásról beszél, anélkül, hogy sikamlóssá válna, az olvasó pedig hol végtelenül megbotránkozik, hol pedig egyszerűen belepirul könyvének lapjaiba. Okokat és célokat keres, nem elégszik meg a felszínes szerelmi vallomásokkal, saját szereplőinek belső harcaira kíváncsi, ahogy kitalált alakjai sem elégszenek meg a világnak szóló, mesterkélt tettekkel és szavakkal – valami többet akarnak, valami pluszt keresnek, legtöbbször azonban ők sem tudják, hogy pontosan mi is ez.
A történet vége – Márquezt ismerve – meglepő heppiend, jobban megvizsgálva azonban otthagyja az egyértelmű kérdőjelet: vajon a tűzön-vízen át űzött tiszta szerelem nem válik egy idő után nevetségessé? Vajon az egyre rohamosabban hanyatló környezetben van még értelme azt a bizonyos pluszt keresni?
Márquezt valahogy úgy képzelem el, hogy saját könyveit olvasva fel, időnként cinkosan, sokatmondó tekintettel kipillantana az oldalak mögül, várva, hogy ki lesz, akinek a sorok közül elővillan az, ami nem az egyértelműhöz, az evidenshez tartozik. Az író saját könyvéről ezt mondta: „Csak most volt hozzá bátorságom, hogy négyszáznyolcvan oldalon át a szerelemről írjak, és csakis a szerelemről”, azt pedig, hogy e kijelentést is cinkos mosollyal tette-e, mindenkinek magának kell eldöntenie.

Friday, January 14, 2011

Vasárnap

  Vasárnaponként a templom környékén gyakran találkozhat vele az ember. Általában csak áll, és néz. Néha, csak úgy ösztönösen, begörbült tenyerét maga elött tartja.
  Fűző nélküli cipője téli-nyári univerzális viselet, rongyos, kinőtt nadrágja látni engedi, hogy harisnyát nem visel. Fosztos pulóvere nagyobbaktól maradhatott rá, de állapotából arra lehet következtetni, nem valószínű, hogy még egy generáció viselni fogja.
  Borzos haja alól valószinütlenül koszos arcból pislog kifele, az orrából lassan szívárgó lé világos foltot hagy a szája mellett, ahogy pulóvere ujjával le-letörli.
  Az emberek legtöbbje kikerüli, tüntetően oda se néz, valószínüleg még eltaposni se akarja, annyira semminek tartja. Mégis akad néha valaki, aki odapottyant a markába egy-egy aprót – elvégre vasárnap van.
  Igazság szerint jómagam csak akkor vettem róla tudomást, mikor megszokott helyemen elhelyezkedtem, s körbepillantva megláttam magam mellett. És megéreztem a szagát. Ott állott a korlátnál, két-három lépésre tőlem, mereven előre nézve. Az arrább álló hívek is gyanús pillantásokat vetettek rá. Ösztönösen húztam magamon össze a kabátot, mintha így nagyobb védelmem lenne és próbáltam nem figyelni … arrafele.
  Még kétszer-háromszor odapillantottam, aztán megkezdődött a szentmise, és elfeledkeztem róla. Mindaddig, míg pénzcsörgés nem vonta magára a figyelmem. Arra néztem. Kis emberünk valószínű a mai szánakozók adományain mélázhatott, mert ott volt szépen kirakva maga elött öt-hat kis érme és azokat tologatta az ujjaival. Azokból gurult el egy, aminek a hangja odavonzotta a tekintetemet – gyorsan össze is szedte. Sorba állította, utánna oszlopba rakta őket, marokra fogta, zörgette, áttöltötte a másik kezébe majd megint szétterítette.Végigfutott az agyamon, vajon meg tudja-e egyáltalán számolni.
  A másképpen ártalmatlan műveletek a mise némaságában égzengésnek hatottak. Egyre több tekintetet fordult feléje, egyre szúrosabban és szigorúbban. Valószínű hamarosan valaki le is ereszkedett volna addig, hogy elhajtsa az áhitat megzavaróját. Ekkor felhangzott a kántor hangja, megszólalt az orgona s elnyomták a fülsértő és szentségtörő neszeket, a figyelem másfele fordult.   
  Szétrajzottak az oltár mellől a perselyes ministránsok a padok közé. A hívők a zsebeikben vagy  a táskák mélyén kotorásztak aprópénz után. Általános mozgolódás hulláma vonult végig a templomon. A szemem sarkából érzékeltem, hogy a persely a hátam mögé ért. A ministráns rutinosan fordult a padok közé, mikor kis alak állot elébe, szinte összeütköztek.
  A zavaros szemek alulról néztek a perselyes gyerekre, pedig az sem lehetett idősebb, mint 10 éves. A ministráns ösztönösen hátrált meg, talán a látványtól és beidegződésből, vagy megérezte a szakadt pulóverből áradó szagot és szinte védekezőleg maga elé tartotta a perselyt.  A gyerek koszos ökölbe  szorított keze a  persely nyílása felé nyúlt és csendesen beleszórta a maroknyi aprót. Ezt a pénzt nem kellett számolni, mert MIND odaadta - vágott belém a felismerés.
  Mialatt visszatért a helyére a korlát mellé, mintha már nem is lett volna olyan apró és koszos.
  Előkészített papír egylejesem piszkosnak és habkönnyűnek éreztem, annyira, hogy el is felejtettem a perselybe tenni.

Apuka

Tuesday, January 11, 2011

Láthatatlan mogorvák


Tiltakoztak, felvonultak, ellenkeztek, összeomlott, robbantottak, levonták a fizetéseket, elítélték, árvíz van, földrengés, halál, nincsen pénz, erkölcs, egyetértés. Mindezen kijelentések messzemenően ismerősen hangzanak, a nyomtatott és online médiában, tévében és rádióban minden nap, reggeltől estig, állandó jelleggel ilyen hírekkel találkozunk. Elvétve ugyan eljutnak hozzánk olyan kifejezések, mint megnyerte, sikerrel zárult, de olyat, hogy valakit boldoggá tett, megelégedéssel töltött el, legfeljebb ironikus hangvételű vagy rosszindulatú bulvár irományokban olvasunk. Ha egy földönkívüli figyelemmel követi médiánk különböző orgánumait, jogosan jut arra a következtetésre, hogy világunk haszontalan, siralmas, olyasvalami, amiben az emberek egyáltalán nem lelik örömüket.
Valóban ennyire kilátástalan a helyzet? Szerintem egyszerűen nem vagyunk képesek meglátni az apró dolgokat, amelyeknek akár örülhetnénk is. Szombat reggel például kinéztem az ablakon, és mit látok? Utcai lámpákat szerelnek a lépcsőház elé. Igaz, hogy hat ember állta körül az említett objektumot, akik közül kettő dolgozott, igaz, hogy jóval hamarabb is eszükbe juthatott volna az illetékeseknek ez a nemes cselekedet, de legalább van. Hat ember egy szombat délelőtt csak azért volt jelen a helyszínen (na jó, nem „csak”, de többek között), hogy majd esténként ne kelljen remegő lábakkal, körbe-körbe pillantva hazasettenkednem a sötét ég alatt. Vagy vegyük a buszsofőrt, aki reggeltől estig egy hideg ládában ücsörög azért, hogy nyájas embertömegek ide meg oda eljuthassanak. De gondolhatunk a mentősökre is, akik éjjel és nappal, karácsonykor, szilveszterkor, december elsején – mindig dolgoznak. Beteg emberből sosem lesz hiány, a sürgős esetek ünnepekkor sem szünetelnek. A szemételhordók, akiknek senki sem köszöni meg, hogy az általunk összegyűjtött kidobnivaló nem ér a tizedik emeletig, a rendőrök, akiknek minden idős és zsörtölődő nénike telefonhívására ugraniuk kell a helyszínre, a hóeltakarítók, a vízvezeték-szerelők, az újságkihordók...
Emberek, akiket nem vet fel a pénz, valószínűleg soha nem fognak meggazdagodni abból, amit csinálnak. De ott vannak, észrevétlenül, láthatatlanul, és ha akár egy napig is kimaradnának megszokott rutinjukból, akkor aztán mindenkinek feltűnnének! Ők azok, akik azért dolgoznak, hogy a mi életünk kényelmesebb legyen, lehet, hogy nem túl elegánsan, valószínűleg morogva és káromkodva és kedvetlenül – de melyikünknek lenne kedve azt tenni nap mint nap, mint nekik?

Andrea

Üdvözlünk szerény kis vitaoldalunkon

Apa és lánya elég ritkán találkoznak, telefonon meg nem nagyon szeretnek hosszasan csevegni. A blogon ezért egymásnak dobnak majd fel mindenféle témákat, adják-veszik egymás között. Lesz, amiben egyetértenek, de inkább amiben nagyon nem. Felháborító és idegesítő, provokáló és botrányos, unalmas vagy észrevétlen. A téma nem is annyira lényeg, a fontos, hogy legyen miről vitázni. Enjoy! :)