Eredeti környezetben ITT jelent meg, de úgy gondoltam, itt is megosztom, mivelhogy nagyon büszke vagyok rá :)
A dél-amerikai írókat valahogy az orosz realistákhoz tudnám hasonlítani. Nincsenek illúzióik, naiv ábrándjaik, ott élnek (vagy éltek) abban a végtelen hőségtől és nyomortól elaszott területeken, tisztában vannak azzal, hogy a szélsőséges körülmények mi mindent ki tudnak hozni az egyszerű emberből. Na nem mintha olyan rengeteg sok dél-amerikai íróval találkoztam volna már, eddig csak Gabriel García Márquezhez és Mario Vargas Llosához volt szerencsém. Jelen írásban az előbbire szeretnék kitérni.
Márquez regényeiben mindig fontos szerepet játszik a város. Önálló életet él, már szinte saját személyiséggel rendelkezik. A kolumbiai író Városa egy valaha aranykorát élő lény, amely azonban a történet idején megállíthatatlan hanyatlásban van. Sajnálatra méltó entitás, amely nemtörődöm lakosai által a szánalmas és elkerülhetetlen – morális és fizikai – pusztulás útjára lépett.
Nincs ez másként a Szerelem a kolera idején című, 1985-ben megírt regényében sem, amely úgy szól az örök és mindent maga alá rendelő szerelemről, hogy közben ironikusan meg is kérdőjelezi azt. A könyv középpontjában három szereplő áll – egy orvos, Juvenal Urbinó doktor, felesége, a mindenkit elbűvölő Fermina Dazá, valamint a törvénytelenül született, de önmagát az elitbe felküzdő Florentino Ariza. Ahogy már sejteni lehet, szerelmi háromszöggel állunk szemben. A már-már szánalmasan romantikus Florentino fiatalkorában beleszeret az elérhetetlen Ferminába, aki végül az orvost választja élete párjául, leélve vele, ha nem is kitörően boldog, de elviselhetően örömteli élete nagy részét. Florentino természetesen egész életét arra áldozza, hogy valamiképpen a nő közelébe, illetve szívébe férkőzhessen, türelmesen kivárva a köztiszteletnek örvendő Urbinó doktor öregkori halálát.
Idáig akár egy Romantica tévés szappanoperába is beillene a történet, Márquez azonban olyan mesterien csavarja mondatait és magát a történetet, hogy az messzemenően túllép a csöpögős sztorik kavalkádján. Kitér és visszaugrik, mellékszálakat mutat be, amelyeknek főszereplői a legfurább, néhol a perverzitás határát súroló, máshol egyszerűen nevettető alakok, a múltat kutatja, a végtelenné váló történet mesélése közben pedig itt-ott belesző egy-egy mondatot, amelytől a feje tetejére áll a világ.
A szexualitásról beszél, anélkül, hogy sikamlóssá válna, az olvasó pedig hol végtelenül megbotránkozik, hol pedig egyszerűen belepirul könyvének lapjaiba. Okokat és célokat keres, nem elégszik meg a felszínes szerelmi vallomásokkal, saját szereplőinek belső harcaira kíváncsi, ahogy kitalált alakjai sem elégszenek meg a világnak szóló, mesterkélt tettekkel és szavakkal – valami többet akarnak, valami pluszt keresnek, legtöbbször azonban ők sem tudják, hogy pontosan mi is ez.
A történet vége – Márquezt ismerve – meglepő heppiend, jobban megvizsgálva azonban otthagyja az egyértelmű kérdőjelet: vajon a tűzön-vízen át űzött tiszta szerelem nem válik egy idő után nevetségessé? Vajon az egyre rohamosabban hanyatló környezetben van még értelme azt a bizonyos pluszt keresni?
Márquezt valahogy úgy képzelem el, hogy saját könyveit olvasva fel, időnként cinkosan, sokatmondó tekintettel kipillantana az oldalak mögül, várva, hogy ki lesz, akinek a sorok közül elővillan az, ami nem az egyértelműhöz, az evidenshez tartozik. Az író saját könyvéről ezt mondta: „Csak most volt hozzá bátorságom, hogy négyszáznyolcvan oldalon át a szerelemről írjak, és csakis a szerelemről”, azt pedig, hogy e kijelentést is cinkos mosollyal tette-e, mindenkinek magának kell eldöntenie.
Nincs ez másként a Szerelem a kolera idején című, 1985-ben megírt regényében sem, amely úgy szól az örök és mindent maga alá rendelő szerelemről, hogy közben ironikusan meg is kérdőjelezi azt. A könyv középpontjában három szereplő áll – egy orvos, Juvenal Urbinó doktor, felesége, a mindenkit elbűvölő Fermina Dazá, valamint a törvénytelenül született, de önmagát az elitbe felküzdő Florentino Ariza. Ahogy már sejteni lehet, szerelmi háromszöggel állunk szemben. A már-már szánalmasan romantikus Florentino fiatalkorában beleszeret az elérhetetlen Ferminába, aki végül az orvost választja élete párjául, leélve vele, ha nem is kitörően boldog, de elviselhetően örömteli élete nagy részét. Florentino természetesen egész életét arra áldozza, hogy valamiképpen a nő közelébe, illetve szívébe férkőzhessen, türelmesen kivárva a köztiszteletnek örvendő Urbinó doktor öregkori halálát.
Idáig akár egy Romantica tévés szappanoperába is beillene a történet, Márquez azonban olyan mesterien csavarja mondatait és magát a történetet, hogy az messzemenően túllép a csöpögős sztorik kavalkádján. Kitér és visszaugrik, mellékszálakat mutat be, amelyeknek főszereplői a legfurább, néhol a perverzitás határát súroló, máshol egyszerűen nevettető alakok, a múltat kutatja, a végtelenné váló történet mesélése közben pedig itt-ott belesző egy-egy mondatot, amelytől a feje tetejére áll a világ.
A szexualitásról beszél, anélkül, hogy sikamlóssá válna, az olvasó pedig hol végtelenül megbotránkozik, hol pedig egyszerűen belepirul könyvének lapjaiba. Okokat és célokat keres, nem elégszik meg a felszínes szerelmi vallomásokkal, saját szereplőinek belső harcaira kíváncsi, ahogy kitalált alakjai sem elégszenek meg a világnak szóló, mesterkélt tettekkel és szavakkal – valami többet akarnak, valami pluszt keresnek, legtöbbször azonban ők sem tudják, hogy pontosan mi is ez.
A történet vége – Márquezt ismerve – meglepő heppiend, jobban megvizsgálva azonban otthagyja az egyértelmű kérdőjelet: vajon a tűzön-vízen át űzött tiszta szerelem nem válik egy idő után nevetségessé? Vajon az egyre rohamosabban hanyatló környezetben van még értelme azt a bizonyos pluszt keresni?
Márquezt valahogy úgy képzelem el, hogy saját könyveit olvasva fel, időnként cinkosan, sokatmondó tekintettel kipillantana az oldalak mögül, várva, hogy ki lesz, akinek a sorok közül elővillan az, ami nem az egyértelműhöz, az evidenshez tartozik. Az író saját könyvéről ezt mondta: „Csak most volt hozzá bátorságom, hogy négyszáznyolcvan oldalon át a szerelemről írjak, és csakis a szerelemről”, azt pedig, hogy e kijelentést is cinkos mosollyal tette-e, mindenkinek magának kell eldöntenie.
