Vasárnap

  Vasárnaponként a templom környékén gyakran találkozhat vele az ember. Általában csak áll, és néz. Néha, csak úgy ösztönösen, begörbült tenyerét maga elött tartja.

  Fűző nélküli cipője téli-nyári univerzális viselet, rongyos, kinőtt nadrágja látni engedi, hogy harisnyát nem visel. Fosztos pulóvere nagyobbaktól maradhatott rá, de állapotából arra lehet következtetni, nem valószínű, hogy még egy generáció viselni fogja.

  Borzos haja alól valószinütlenül koszos arcból pislog kifele, az orrából lassan szívárgó lé világos foltot hagy a szája mellett, ahogy pulóvere ujjával le-letörli.

  Az emberek legtöbbje kikerüli, tüntetően oda se néz, valószínüleg még eltaposni se akarja, annyira semminek tartja. Mégis akad néha valaki, aki odapottyant a markába egy-egy aprót – elvégre vasárnap van.

  Igazság szerint jómagam csak akkor vettem róla tudomást, mikor megszokott helyemen elhelyezkedtem, s körbepillantva megláttam magam mellett. És megéreztem a szagát. Ott állott a korlátnál, két-három lépésre tőlem, mereven előre nézve. Az arrább álló hívek is gyanús pillantásokat vetettek rá. Ösztönösen húztam magamon össze a kabátot, mintha így nagyobb védelmem lenne és próbáltam nem figyelni … arrafele.

  Még kétszer-háromszor odapillantottam, aztán megkezdődött a szentmise, és elfeledkeztem róla. Mindaddig, míg pénzcsörgés nem vonta magára a figyelmem. Arra néztem. Kis emberünk valószínű a mai szánakozók adományain mélázhatott, mert ott volt szépen kirakva maga elött öt-hat kis érme és azokat tologatta az ujjaival. Azokból gurult el egy, aminek a hangja odavonzotta a tekintetemet – gyorsan össze is szedte. Sorba állította, utánna oszlopba rakta őket, marokra fogta, zörgette, áttöltötte a másik kezébe majd megint szétterítette.Végigfutott az agyamon, vajon meg tudja-e egyáltalán számolni.

  A másképpen ártalmatlan műveletek a mise némaságában égzengésnek hatottak. Egyre több tekintetet fordult feléje, egyre szúrosabban és szigorúbban. Valószínű hamarosan valaki le is ereszkedett volna addig, hogy elhajtsa az áhitat megzavaróját. Ekkor felhangzott a kántor hangja, megszólalt az orgona s elnyomták a fülsértő és szentségtörő neszeket, a figyelem másfele fordult.   

  Szétrajzottak az oltár mellől a perselyes ministránsok a padok közé. A hívők a zsebeikben vagy  a táskák mélyén kotorásztak aprópénz után. Általános mozgolódás hulláma vonult végig a templomon. A szemem sarkából érzékeltem, hogy a persely a hátam mögé ért. A ministráns rutinosan fordult a padok közé, mikor kis alak állot elébe, szinte összeütköztek.

  A zavaros szemek alulról néztek a perselyes gyerekre, pedig az sem lehetett idősebb, mint 10 éves. A ministráns ösztönösen hátrált meg, talán a látványtól és beidegződésből, vagy megérezte a szakadt pulóverből áradó szagot és szinte védekezőleg maga elé tartotta a perselyt.  A gyerek koszos ökölbe  szorított keze a  persely nyílása felé nyúlt és csendesen beleszórta a maroknyi aprót. Ezt a pénzt nem kellett számolni, mert MIND odaadta - vágott belém a felismerés.
  Mialatt visszatért a helyére a korlát mellé, mintha már nem is lett volna olyan apró és koszos.

  Előkészített papír egylejesem piszkosnak és habkönnyűnek éreztem, annyira, hogy el is felejtettem a perselybe tenni.

Apuka